Hol is kezdjem… Előre is elnézést kérek, nem vagyok jó történetmesélő, sok szálon kavarognak bennem a gondolatok, mint a birscefre a keverős pálinkafőző üstben de megpróbálom valahogy egy lineáris történetté kerekíteni. Ha nem sikerült bocsi, az én hibám. Sosem voltam jó ebben és semmilyen kommunikációban.
Na szóval.
Volt egy álmom. Aki ismer tudja, nem régóta agarazom. Sőt 40 éves korom előtt saját kutyám sem volt. Egyszer csak jött a becsípődés, ne csak más kutyáját szeressem, annyi minden felfedezni való van még ezen a világon amit a kutya-ember kapcsolat során megtapasztalhat az ember. Hát én azt hiszem, belecsaptam a lecsóba. Nem kicsit, nagyon. Megtaláltuk egymást szerintem széles e vidék legenergikusabb, legaktívabb, legőrültebb kis testű keverék kutyájával Zizivel és haza is költözött velem a menhelyről. Próbáltam vele együtt tanulni de mindig tökéletesen monitorozta, hogy mi a szándékom és két lépéssel előttem járt így elmentünk kutyaiskolába. Rengeteget tanultam és jöttek a sikerélmények, már tudtam vele érdemben kommunikálni és rávenni arra amit én szeretnék. Kipróbáltuk amit csak lehetett, BH vizsgáztunk, belekóstoltunk az őrző-védő sportba majd jött az obedience, Rally-obedience közben kipróbáltunk olyan sportokat is amik a testét is fárasztják no meg némelyik az enyémet is. Zizikével indultunk agility versenyen, falmászásban, magasugrásban, szánkóhúzásban majd egy titkos tipp után elkeveredtünk egy coursing edzésre. Zizi mindenben is jó volt, mindent 110%-os elszántsággal és boldogan csinált, gyűjtöttünk egy nagy kazal serleget és érmet. A coursingen merült fel, hogy ilyen zsákmány-ösztönnel mehetnénk agárpályára is, így is lett. Megtanultuk az alapokat, pár alkalom után már boxból, mezben és szájkosárban futotta a 275,280m-eket Isaszegen és Alsónémediben, marmagasságához és súlyához képest hihetetlen sebességgel. Közben becsúszott egy Best In Field coursing bajnoki cím olyan versenyen ahol a nem-agarak együtt futottak az agarakkal csak, hogy egyértelmű legyek, hogy nem a levegőbe beszélek, Zizi mindenben őstehetség amihez akár az agyára, akár a testére vagy mindkettőre egyszerre van szükség. Az agárpályán egyre jobban megragadott az agarak sebessége, eleganciája, ahogy szelték a levegőt kecsesen és nem földrengések közepette döcögtek, mint a nem agaras edzéseken oly népszerű bull-típusúak. Elcsábítottak minket az akkor induló távolugrás bajnokságra amiz Zizi a úgy nyert meg 3 forduló után, hogy a 2. fordulóban egy borús, esős napon egyáltalán nem volt egy érvényes ugrása sem, nem volt kedve és kész. De el kell mondanom a képességeit fényezendő, a leghosszabb érvényes ugrása 340cm volt, a második helyezetté pedig nem érte el a 2 métert. Ez Zizi.
Érett a dolog, nekem agár kell. Hamar el is döntöttem, hogy a whippet a számomra fenntartható és kezelhető agár méret így ezt rövidre is zártuk de az elhatározás váratott magára egészen 2020 tavaszáig amikor megláttam egy Facebook csoportban az akkor számomra még ismeretlen Echo-t ahogy édesen alszik egy nyitott startboxban az azóta sajnos megszűnt alsónémedi agárpályán. Mondhatjátok, hogy nem vagyok normális, pont egy boxban szundikáló agár indította be a gépezetet? Tényleg így történt. Na itt indult a keresés ami Indigo érkezésével csúcsosodott ki. Cseperedett a kislány, Zizike tanítgatta kergetőzni, én meg az agárpályára. Indigo is őstehetség, 1 évesen és 4 naposan már versenylicensze volt, tanulóéve utolsó két versenyét pedig már megnyerte. 2 év múlva országos bajnok, következő évben Magyar Derby győztes ami azért is nagy dolog mert a magyar szabályok szerint derby-n együtt futnak kanok és szukák. Összejött a Magyar Verseny Champion cím is, szerintem amit szukával el lehet érni azt elérte. Rövid ideig ugyan de a szuka pályacsúcsot is tartotta. Közben egyáltalán nem mellékszál, hogy azóta Echo is az én fiam, egyesült a két-, és négylábú család. Azóta egy teljesen másik világ kezdődött, van az úgy, hogy az ember gyerekének csak utólag esik le, hogy igen, ez az élet, eddig csak vegetált. Csodásan kiegészítjük egymást a hétköznapokban és az agárversenyzésben is és remélem ez már mindig így lesz.
Mindig és mindent unortodox módon közelítünk meg, kételkedve minden döntésünkben, tanulva a hibáinkból és próbálva mindent a tudományos oldaláról is megvizsgálni. Jó pap holtáig tanul. És minden tiszteletem a veterán agarasoké de azzal engem nem lehet meggyőzni, hogy valamit már valakinek a nagyapja is úgy csinálta, az attól még nem biztos, hogy jó. Volt is ebből nézeteltérés, elnézést is kérek, nagyon rossz birka lennék. Ami tudás jónak tűnik és igazolható azt asszimiláljuk de a legtöbb mindent magunknak kell kitalálni. Pláne, hogy még fajtán belül sincs két egyformán kezelhető és motiválható agár. Echo melómániás, Indigoval sokkal nehezebb megtalálni, hogy mihez van éppen kedve. Annyira különböznek, mint a fajtát alkotó angol agár a belekevert eredeti terrierektől. Ég és föld. A dolog odáig fajult, hogy 2023-ban megszületett első almunk is. (After)Party velünk maradt, anyjához hasonlóan azonnal mindent jól csinált a pályán futamgyőzelmei is vannak már, Murphy (Alterego) egy neves hazai tenyésztő családjába került és bár sajnálatos sérülés hátráltatta az agárpályára való felkészülését az már világos, mint a nap, hogy ő is őstehetség jó tempóval. Ares (Ain’t no Funny) Hollandiában tanulja a mesterséget, tempója jó, ha benő kicsit a feje lágya, róla is sokat fogunk még hallani. Zaz (Andromeda) Franciaországba költözött, nyert is már versenyt. 5-ből 4 a pályán, erre büszkék vagyunk. Ziggy (Armageddon) kanapékrumplinak szegődött egy boldog és aktív családba, jó helyen van ő is.
Visszatérve az álmomra. Áhítattal hallgattam és olvastam a beszámolókat Európa-, és világbajnokságokról. Nagyon szerettünk volna eljutni egyszer, kerül amibe kerül de a körülmények összeesküdtek ellenünk. Először a COVID-járvány miatt maradt el minden majd az új nemzetközi agárverseny szabályzat körül kialakult vita miatt nem akart senki nem, hogy VB-t, EB-t de még CACIL versenyt sem rendezni. És mire eljött a pillanat itt álltunk két közel veterán korú agárral de nem engedtünk a 48-ból, akkor is megyünk. Velünk tartott a jövő reménysége, kislányunk, Party is de végül itt kanyarodunk vissza hibákhoz és a tanuláshoz, Indigo sajnos nem. VB-lázban égve túl korán kezdtem el terhelni a tüzelése után és ez meg is bosszulta magát, pár héttel a VB előtt egy marchegg-i edzésen már a boxból sántítva jött ki, neki itt befejeződött az el sem kezdődött kaland. Tudhattam volna, ez az amiben hallgatni kellett volna az öregekre, ő tipikusan az az agárlány akit tüzelés után két hónapra le kell tenni a kanapéra. Partyval még nem volt ilyen tapasztalatunk, ez csak a 2. tüzelése volt júliusban de úgy tűnt sokkal gyorsabban regenerálódik anyukájánál de még ő sem volt 100%-os, pláne nem fejben. Mindjárt 2 éves, most lesz felnőtt, hétről hétre változik. Echo pedig… Ha csak egy hónappal előbb jövünk rá, hogy a sok évig bevált táp némely összetevőire allergiás akkor egész más a mese.
De a VB jött. Mi pedig csomagoltunk és mentünk. Előző nap már lázas készülődés, vákuum-csomagolt pakkokat próbálgattunk élére az autóba, mi hogy fér el majd hajnalban nekivágtunk az útnak. 12 óra autózás. Van sok évtizedes rutinom hosszú utakkal de ez mindenhogy őrült hosszú. Megérkeztünk és nem hittem el. Itt vagyunk a világbajnokságon. Sátorverés, bepakolás, köszönés mindenkinek, kellemes borzongás, elérzékenyülés. Este egy jó beszélgetés agaras barátainkkal majd alvás. Pénteken már egész más nap volt. Nem, nem a kiszámíthatatlan német időjárásra és az ismétlődő esőkre gondolok ami miatt volt, hogy a sátorban ragadtunk hanem, hogy már magyar versenyzők is futottak majd jött az eredményhirdetés, magyar himnusz és az érzés büszkeséggel és némi újabb elérzékenyülésekkel, le sem tudom írni. Közben találkoztunk és beszélgettünk külföldi barátainkkal is (Igen, ez olyan sport ahol életre szóló barátságok köttetnek) de ami a legfontosabb, tavaly januári elköszönésünk óta először találkoztunk Zazzal. Kislányunk, 36 dekás kis krumpliként láttuk először ahogy kibújt Indigoból és most ő is itt van a világbajnokságon. Nem mellesleg gyönyörű kislány.
Túl voltunk az állatorvosi vizsgálaton, Echo és Party is rendben, jöhet a versenynap. Itt álljunk meg kicsit mert majdnem elfelejtettem egy kardinális kérdést. Hát a mellékhelyiség ami 500+ méterre volt a sátrunktól a pálya túlsó végénél. Nos ez okozott némi kellemetlenséget főleg reggel, ébredés után. Ennek is köszönhető, hogy a ott töltött teljes napok több, mint 20km gyaloglással végződtek. Vissza az eredeti történethez, jött a versenynapunk és érthetetlen módon egyáltalán nem izgultam. Hajnalban whippet súlymérés, na innentől még annyira sem izgultam. A súlyhatárok érdekesen alakultak, Partyka sokkal nagyobbakkal került egy csoportba, Echo pedig a legnehezebb, leggyorsabb kanok közé. Korelnökként, egy őrült hosszú út után és akkor még nem is raktam össze fejben, hogy az allergiája sem segíti a nagy teljesítményt. Megmondom őszintén, itt elengedtem mindent és konstatáltam, hogy utaztunk 1200km-t egy őrült drága edzésért de azért titkon bíztam a csodában. Következtek a futamaink. Party nagyon elaludta a rajtot az 1. előfutamában és el is engedte fejben, le is maradt a végére gondoltam magamban de a futamról lejövet a nyakát fájlalta, meghúzódhatott valami. A két előfutam között óvatosan kimasszíroztuk és figyeltük, hogy tud-e még futni szerencsére panaszmentesen fordultunk a 2. körre. Meg kell még említenem, hogy sajnos hozzá vannak szokva a benzinmotoros nyúlgéphez otthon és óhatatlanul is ahhoz igazítják a rajtra rákészülést. Nekünk is kell ilyen akkus, csendes ha a jövőben labdába akarunk rúgni. Echo szintén elaludta a rajtját de tőle ez nem szokatlan az első előfutamban, ő kicsit olyan, mint a gazdái reggel 1 kávéval de aztán összekapta magát és tartotta az iramot az erős mezőnnyel, ez némi reménységet adott. A második előfutamoknál rengeteget vártunk, mint kiderült elírtak pár időt ami miatt borult az egész beosztás de kb 40 perc végre megint ott álltunk a nyergelőben. Partyka megint elaludta a rajtot de már sokkal jobb volt a tempója, próbált is előzni de sajnos nem sikerült, nem jutott a döntőbe. Nagyon nagyon megdicsértük, ő megtett mindent. Echo szintén pocsék rajt után felzárkózott és tartotta a lépést, ez meg is hozta gyümölcsét, 6. idővel de bent van a döntőben! Nagyon-nagyon örültünk, szinte hihetetlen volt ebben a csoportban, nekünk ez felért egy győzelemmel. Hasonlóan kicsi Zaz, aki ügyes versenyzéssel szintén döntőben jutott a könnyű-súlyú szukák között a 6. idővel azaz krumplibogár jelmezben. Neki is élete első ekkora versenye, neki is minden új és hát ő is még tanuló. Itt valami megfordult bennem és már tényleg felszabadultan boldog voltam, nem is nagyon lepleztem szerintem de valójában nem is akartam, itt már nem érdekelt ha hülyének néznek, kiengedtem ami ki akart törni.
Pihenés, ebéd, döntők.
Először Zaz futott. De még milyet. Szőke kislány fejében összeállt minden, jól is rajtolt, előzött, harcolt és 3. helyen befutott. Szerintem ordítottam. Mit tudom én, nem is érdekel, időtlen idők óta nem voltam így. Kijött és kész. Hihetetlen öröm és büszkeség. Tojáshéj a seggén még de ott áll a világ tetején a legjobbak között. A mi lányunk!
Jött Echo, Rajt kicsit jobb de még mindig elég rossz de öreg fiú nem adja fel, végig tartotta lépést a többiekkel és befutott 5.-nek. Igen! Egy világbajnoki döntőben a nehéz kanok között!!! Második katarzis következett aznap. Nem tudtam, hogy ilyet is tudok.
Az eredményhirdetés már előző nap is óriási élmény volt, zászlót lengetve örülni a csapattársaink sikerének, magyar himnuszt hallgatni az agárpálya világbajnokságon, minden új és intenzív élmény. De másnap. Ott állni a világ tetején, a gelsenkircheni dobogón Echo mögött, a többiek nekünk tartották a magyar zászlót… Életemben először tényleg jó volt magyarnak lenni és tartozni a csapathoz. És akkor még nem is említettem kicsi Zaz-t. Nálunk született és ott a dobogón.
Leírhatatlan élményekkel gazdagodtam, tényleg. Hálás köszönetet kell mondanom az egész magyar csapatnak, olyanokkal is tudtam jókat beszélgetni akivel eddig még soha, jobban megismertük egymást és remélem ez össze is kovácsol minket. Külön köszönetet kell mondanom a világ legjobb csapatkapitányának Emre Kanburoglu aki olyan jól és lelkiismeretesen végezte munkáját, hogy már a többi nemzet csapatkapitánya is hozzá járt kérdezni. És nem mellesleg nekünk volt a legmenőbb csapatruhánk amit ezután is büszkén fogok hordani. Igen, ott voltunk, együtt, ez az üzenete.
